Sokatoknak nem fog tetszeni, talán meg is sértek vele egy-két embert, mégsem állom, hogy ne írjam le. Három dolgot emelnék ki a halála kapcsán. Az első, amit a legtöbb embertől hallottam a Társaságban, az a zavartan, kínos röhögésbe fulladóan, lesajnálóan elmesélt pajzán történet a Csutak Lóriról, ami gáz volt. A második, amit lányok panaszoltak el, miszerint jött és nézett és zavart és nem lehetett vele mit kezdeni, az egész viselkedése gáz volt. A harmadik az az ágálás, amit a csapatvezetők a táborozók beosztásán előadtak, hogy ők bizony vele biztos nem, mert csendben van és krípi és ha megszólal, akkor sosem tudhatod, szóval gáz. Ez az a három dolog, amit én, mint az MTT-ben immár három és fél éve jelen lévő, ugyanakkor valamelyest nyilván kívülálló tudok, hallottam róla, tőletek. Ja, meg még annyit, hogy szeretett kirándulni. Visszásnak érzem ezek mellett a részvétnyilvánítások hirtelen tömegét és azt a fajta szentimentális borongást, amit néhányan előadtok. Persze nem mindenki.
Hogyha igaz, amit hallottam és önmagával végzett, akkor a fentihez adjuk még hozzá azt, hogy a Közösségben vajon miért nem vette észre senki, hogy lassan nem látszik számára más kiút a csendes nem jelenlét mellett? Természetesen nem gondolom, hogy bárki is felelős lenne érte, ez mindig magányos döntés és a felelősség az elkövetőé, de talán annyit megtehetünk, hogy megállunk, szétnézünk a saját házunk táján. Ki van még hasonló helyzetben? Bajban, küzdelmesen, fájdalmakkal otthon, magányosan. Mit tettél értük az elmúlt napokban, hetekben? Megtettél minden tőled telhetőt?
Részemről ennyi:
He spoke to me in the voice so sweet
I thought, I heard the shuffle of the angel’s feet
He called my name and my heart stood still
When he said, “John, go do my will”
I come from many places 
hát szerintem pont amiatt nagyobb a döbbenet (a kommentek közül, ha megnézed, inkább ez dominál, mint az explicit “hiányozni fog” jellegű részvétnyilvánítás), mert ambivalens személyiség volt körünkben, és igenis megjelenik egy kis lelkifurdalás, hogy mennyit élcelődtünk rajta (és persze nemcsak rajta, hanem az összes “problémás emberen” és mémgyártón, akiken még a továbbiakban is nyilván fogunk).
mivel gyakorlatilag évek óta nem volt aktívan körünkben, nem vehettük észre, hogy mifelé tart, de szerintem pont az jut eszébe mindenkinek, és ezért a döbbenet, hogy ki van még körülöttünk közelebbi-távolabbi ismerős, akinek segíthetnénk, ahogy a végén írod.
vagy ha az egy perces néma felállásokra gondolsz, amiből véletlenül kettő is lett szombaton — nem tudom, Alyr miért ismételte meg nagyobb körben is, de szerintem ilyen esetben legalább egy ilyen társadalmilag elvárt a közösségtől, hogy beszéljünk, illetve egy percig hallgassunk róla (nekem az egyik első gondolatom volt, miután egy kicsit felocsúdtam), és ha Alyr úgy érezte, hogy ebbe be kell vonni a délután érkezett plusz 20 embert is, akkor arra minden joga megvan.
Az egy perces néma felállásra nem gondoltam. Inkább csak amolyan általánosságban a kommentekre is.
Azt hiszem, most azért nincs teljesen igazad. Úgy értem, függetlenül attól, hogy az ember mit érzett alapállapotban valaki iránt, olyankor, amikor az illető saját maga vet véget az életének, a megdöbbenés szerintem egy teljesen természetes érzés. És a hirtelen fájdalom is, mert ilyenkor a lélek nem arra gondol első sorban, aki elment, hanem aki ittmaradt. És pontosan ez a kérdés játszódik le benne, amiket te és Kincső is feltettetek: aki még itt van, azért mindent megtettem? Szerintem nem szabad elvitatni az emberektől a megdöbbenés kifejezésének a jogát, még akkor sem, ha az olyan részvétnyilvánítás formájában jön, amit valójában talán nem is az elhunyt felé éreznek. Ne légy ilyen szigorú.
Momo
Értem én, meg egyébként nektek is igazatok van. Egyszerűen csak szerintem van valami bizarr a jelenségben.
Mindhármótoknak igaza van.
De az, amit a végén említesz az igazán, valóban fontos konklúzió. A figyeljünk egymásra…
Én éppen ezt fogalmaztam meg Rabynnak: hogy ez valahol egy szép kis díszbizonyítvány a magát nagy hangon befogadónak és örökérték-hordozónak és az elesettek és kívülállók és fura arcok és saját kreativitásuk megnemértettsége felett kesergők befogadójakánt hirdető MTT-nek csoport- és tagszinten is, hogy egy tagunk azért vetett véget önkezével az életének, mert úgy érezte, nincs értelme élnie, mert nem értik meg és nem tud elegyedni a világgal.
Viszont de és ellenben.
Egyrészt: voltak, akik rendszeresen kontaktoltak vele. MTT-ből is. És éreztették vele, hogy a csapat része.
Másrészt. A viselkedése csakugyan sokszor zavaró volt. Kérdés: megmondta-e ezt neki értelmesen valaha is valaki, úgy, hogy át is menjen neki a mondandó, ne pedig ezt is eltaszításképp értelmezze? Vagy a sajnálatosan gyakori homokbajefet taktikával kezeltük ezt le, hogy jajj, majd valaki biztos szól neki / á, hiába mondanánk neki, nem értené, csak kiakadna.
Ez utóbbit árnyalja az emlék, mikor egy csapatban voltam vele, és Rabyn tényleg megtett mindent csapvezként, hogy beintegrálja, és mi is igyekeztünk, de valahogy annyi foganatja volt, mintha URH rádiókkal próbáltunk volna kontaktolni valakivel, aki elveszett a Himalájában.
És persze felvetődik az is, hogy segíteni csak azon lehet, aki hagyja magát.
A halál ténye a tragédia, az öngyilkosság ténye kétszeresen az. Nem lehet megszokni. Nem kell szeretni az illetőt, hogy efelett borongós hangulatba kerüljünk. Szerintem.
Az egy közösséghez tartozás és a szimpátia nem ugyanaz. Egyfelől nyilván sok emögött a lelkifurdalás, amit már többen is említettek, de nem csak erről van szó. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Krípi volt, fura volt, problémás volt, de tagja volt a közösségnek. Nem csak a jófejek, szórakoztatók, kellemesek tartoznak közénk. Ha személy szerint egyik hangos kommentelő sem tartotta a barátjának, akkor is a közössghez tartozott, és a közösség halottja. Ráadásul az első.